"Ha szárnyak nélkül születtél, hagyd, hogy kinőjenek!"

Voltál már úgy, hogy valamilyen irányba akartál menni, érezted, hogy arra lenne jó, de a környezeted az ellenkező irányba tolt? Ha igen, biztos emlékszel, mennyire feszítő, rossz érzés!
Igazi erős önismeret kell ahhoz, hogy ilyen szituációban is a saját belső hangunk által súgott irányba menjünk. Önismeretet és a belőle fakadó belső erőt pedig a bennünk élő táltos paripánktól nyerhetünk. Ahogy mondani szokás: zongorázni lehet a különbséget két ember élete között, akik közül az egyik a maga által választott úton jár, a másik pedig a ráerőltetett úton.
Így aztán a belső erő fejlesztése, a rá szánt idő és energia biztosan megtérül. Ezt bizonyítja annak a fiatal nőnek is az élete, akiről mai lapszemlémben mesélek.

                                                                                              Fotó: noklapja.hu
Az írás a Nők Lapja 2016. április 20-i számában jelent meg, de itt is olvashattok a cikkből ízelítőt:
http://noklapja.nlcafe.hu/noklapja/2016/04/25/elettortenet-olah-koppany-andrea-az-eletvidam-kismama/
Szóval, az ő élete is olyan, ami erőt adhat, ha éppen lankadna az optimizmusunk, ha hálaadás helyett panaszáradat folyna ki a szánkon.
A népmesékben is gyakori helyzet, hogy a hős története valamilyen hiányállapotból indul. Ebben a blogban azt igyekszem megmutatni, hogy a népmesék a valós életünkről szólnak, nem a kitalált idill kis sztorijai. Ahogyan a népmesei hősök a hiányállapotból el tudnak jutni - sok és nehéz küzdelem árán - a kiteljesedett életbe, úgy Andreának is sikerült ez. Mozgásában ugyan korlátozott, de az életszemlélete nyitott, hisz abban, amit csinál, így mindent megvalósít, amit kigondol.
Az életfilozófiája maga a motiváció, a Coco Chanel-i mondat: "Ha szárnyak nélkül születtél, hagyd, hogy kinőjenek!" Andrea életmeséje pedig tényleg bizonyíték, hogy lehet szárnyakat növeszteni.
Az ő táltos paripája kerekesszékkel száguld, és éli az élet teljességét. Szerelmet, anyaságot, szívvel végzett munkát, szépségversenyt, sminktanácsadást, nyelvtanfolyamot és még mennyi mindent!
Mutatok róla néhány rövid videót, hogy inspirálódjunk az életvidámságából:
Ez egy szépségversenyen készült Andreával:
https://www.youtube.com/watch?v=eM0KiH2BTCo

Andrea munkahelyén, a MÜPA-ban és a játszótéren kislányukkal:
https://www.youtube.com/watch?v=5bzGaVa5rM4

Andrea résztvevőként egy vállalkozói tréningen:
https://www.youtube.com/watch?v=CLK73GeuWNY

Ha olyan gondolat szalad át a fejemen, hogy "Ezt nem lehet.", "Nekem ez nem megy.", "Túl nehéz.", "Az én helyzetemben lehetetlen." - nos, akkor Andea története nagy erőforrás. Olyan ő, mint a mesebeli szegény legény, aki minden akadályozottság ellenére sikerre viszi az ügyét.
Innen is további szép sikereket és jó egészséget kívánok Andreának és családjának!
És köszönjük, hogy inspirációt és motivációt kaphatunk tőle!

Honnan tudhatjuk, hogy a táltos paripánk erejével megyünk? - avagy: Tompos Kátya, az egyéniség

                                                                                                   Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet
Most egy olyan színésznőről mesélek, akit hallottam már nyári estén Füreden a Budapest Klezmer Banddel zenélni, láttam már közönségfilmekben játszani, és kőszínházakban is nagyot alakítani.
Rá mindig kíváncsi vagyok. Egyedi kisugárzása és tartása van. Kultúrák, nyelvek, empátia, finomság, érzékenység, valódiság, életenergia: valahogy ezekből áll össze, ezért jó őt bármiben látni.
Bulvárhírekben sosem találkoztam vele, talán nem is szerepel ilyesmiben - mert ami belőle fontos, az ott van a színpadon, akár énekel, zenél, akár prózában vagy versben szólal meg.
Ez a blog nem akar színházról, irodalomról közvetlenül írni, de akar megragadni minden olyasmit, ami az életünket a harmónia felé segítheti, katalizátor lehet, hogy jobban, szebben, okosabban éljünk.
Ezért írok ma Tompos Kátyáról. Egy friss interjút olvastam vele, és a mondatokon megint csak átragyog, amit én annyira fontosnak tartok minden ember életében legyen művész vagy bármi más: vállalja magát, a saját útján jár, a belső késztetései mozgatják.
http://7ora7.blog.hu/2016/04/28/tompos_katya_szamomra_a_hatalmi_harcok_erthetetlenek

Aki meghallja a belső hangját, és erőt merít, hogy a belső hang által súgott-sugalmazott úton járjon, az kapcsolatban van a saját táltos paripájával. A népmesékben a táltos paripa személyesíti meg a belső erőnk. Azt az erőt, amelynek az érzékelése a mai embernek sokszor nehéz. A legtöbben nem is tudják, hogy létezik. Pedig nélküle nem élhetjük azt az életet, amely igazán a miénk. Amelyet akkor élhetnénk, ha igazán tudnánk, hogy kik vagyunk és mi a dolgunk az életben.
Az önismerethez elengedhetetlen a párbeszéd a bennünk lakó táltos paripával. Tompos Kátya érzékelhetően jól működteti ezt a párbeszédet. Gyerekkorától fogva tudja és érzi, hogy az ő világa az ének, a tánc, a színészet. Semmilyen praktikus tanács nem hallgattatta el benne ezt a belső hangot, efelé ment, ezen az úton van - és jó úton van. Az arcára van írva, hogy virágzik. Ez a siker. Ez az igazi siker. Mert minden ember abban tud igazán kibontakozni, amihez indíttatása van - azt is mondhatnám, hogy abban tud kibontakozni, amiben az Égiek vezetik. Mert akkor lesz inspirációja, ihlete, ereje megújulni, továbbmenni, küzdeni - és a sikert is megélni.
"Csak a szívem érzi" - énekli Tompos Kátya a Szép Ernő vers nyomán. Hát, ez az, ami megteremti a kapcsolatot a táltos paripánkkal: a szív hangja. Erre kell rászánni az időt, a figyelmet. Mondhat bárki bármit felgyorsult világunkról, a vonzó digitális technikáról, egy biztos: a ma emberének ugyanúgy, mint bármikor bárkinek a történelem során, aki harmóniában akart élni: naponta meg kell állnia, el kell csendesednie, hogy meghallhassa a szíve hangját - hogy eligazodjon az életben, hogy jó döntéseket hozzon, hogy tartalmas élete lehessen.

Szép Ernő: Csak a szívem érzi Nem érzi a halott veréb, ha a ló a begyére lép, csak a szívem érzi. Nem érzi a száraz levél, ha sárba teszi le a szél, csak a szívem érzi. Ha válnak néma fellegek, nem érzik azt meg az egek, csak a szívem érzi. Nem érzi nyíló rózsa azt, hogy elvesztette a tavaszt, csak a szívem érzi. Nem érzi azt a sárga Hold, hogy végtől végig árva volt, csak a szívem érzi.

Itt meg is hallgathatjátok: https://www.youtube.com/watch?v=Jnt3Fsli8lw

Önazonos embert látni, akit a szíve hangja vezet és visz sikerre, mindig jó. Tompos Kátya ilyen. Ne féljünk tőle tanulni. Legyen valaki művész, villamosmérnök vagy kertész, a lényeges ugyanaz: meghallani a szív hangját, felvenni a kapcsolatot a bennünk élő táltos paripával, és így élni.

Mese a Turay Ida Színházból...vagyis inkább: az én mesém

                                                                                       Fotó: Turay Ida Színház
Sokféle mese létezik. Terápiás szempontból biztosan a népmesék a legértékesebbek. Most mégsem népmeséről írok. Egy angol szerző darabját láttam szombat este a pesti Turay Ida Színházban. Ennek kapcsán mesélek én is.
Be kell vallanom, hogy előítéletekkel indultam: nem szeretem a könnyed, limonádé darabokat, az olcsó poénokat, így tehát fel voltam rá készülve, hogy katarzismentes este lesz. Sietek leszögezni: nem tévedtem. A színdarabról legyen elég annyi: nem egy Shakespeare mű, a színészek játéka pedig, Mikó István kivételével, igazán felejthető. Így aztán Ron Aldrige Csak kétszer vagy fiatal című vígjátékát nem ajánlom, ha jó színházat akarsz látni.
Akkor mégis miért írok róla?
Mert egy gyengécske vígjáték és egy színházas este is pont jó alkalom lehet a hálaadásra, az élet élvezetének gyakorlására!
Tulajdonképp már délután eldöntöttem, hogy, ha már így alakult, hogy a tágabb család ezt az előadást szavazta meg, én meg tudom, hogy az előadás nem lesz olyan, ami nekem tetszeni fog, akkor megkeresem az estében azt, ami jó, és ezáltal egy nagyon jó esténk lesz! A terv bevált! :-)
Színház előtt egy nagyobbat sétáltunk a megújulásban lévő IX. kerületben, öröm volt látni, mennyit változott, előnyére, a hangulat, az épületek. Aztán eleredt az eső, így előbb értünk a Kálvária téri színházba: szuper, mert a színházi büfében sorban állás nélkül kaptunk nagyon finom kávét, narancsos-kivis szendvicset, és a büfés hölgy is kedves volt. Mutatom:

Közben megérkeztek a rokonok is, egy kis évődés a kezdés előtt az 1. sorba váltott jegyünkön:
"Minden bugyit alulnézetben fogtok látni." - ez mondjuk engem nem dob fel, de... elindul a darab, és én rájövök, hogy a bugyikhoz képest van itt valami még érdekesebb: pont rálátok a súgóra, látom a kezében lévő szövegpéldányt, és persze azt is, épp kinek súg. Ez remek, rájövök, hogy mostmár nem is a vígjáték nézője, de aktív szereplője vagyok. Nagyon jól szórakozom, sportot űzök a súgó és a színészek együttműködésének kifigyeléséből :-)
És még nincs vége az estének! Színház után a 90 éves dédihez megyünk (ő is velünk volt színházazni), nagy adag tiramisu, pogácsa, bor az éjszakai menü. Vígjátéki hangulatban telik a vendégség is, aztán hazakocsikázunk, kislányunk abban a pillanatban ébred, ahogy belépünk az ajtón, és már hív is: Anyaaaaa!
Csodás este volt - mert ez is az élet, mert annyi mindennek lehet örülni! Lehetett volna persze bosszankodni az eső meg a gyatra vígjáték miatt, dehát VAN VÁLASZTÁSUNK. És naponként eldönthetjük, hogy arra nyitjuk ki a szemünk, arra fókuszálunk, ami örömet okoz. A többinek is tudatában vagyunk, de nem engedjük, hogy eluralja a gondolkodásunkat, az érzelmeinket, a hangulatunkat.
Ez a mese most az én mesém volt.
Mese volt, igaz volt.

Mesékről felnőtteknek?

                                   INSPIRÁLÓ (ÉLET)MESÉK

Mesékről felnőtteknek? Igen!

Modern életünkből kikoptak a mesék, visszaszorultak a gyerekszobákba – mostanában már ott is inkább csak rajzfilm formában. Ez nagy veszteség!

A népmesék ugyanis eredetileg felnőttekhez szólnak, és ÉLNI TANÍTANAK!

Erre épül a meseterápia.

Nem kevés széthulló családot, tönkrement életet látunk magunk körül. Pedig ennek nem kell így lennie! A mesék évezredes bölcsessége megtanítja az élet rendjét, azt, ahogyan harmonikusan tudjuk élni a mindennapjaink. Nagyon gyakorlatiasan tanácsot ad életvezetési, párkapcsolati kérdésekben; rávezet bennünket arra is, hogyan kell kommunikálnunk, ha sikeres és jó emberi viszonyokat akarunk. Még azt is megmutatja, hogyan vergődjünk zöld ágra az anyóssal, apóssal! Gyereknevelési kérdésekben is eligazít! Hogyan lehetséges ez? Hogyan kapcsolódhatnak a mesés történetek a felnőtt élethez?

A népmesék történetei örök emberi értékeket rögzítenek, és így igazodási pontokat nyújtanak bármely kor emberének. Tudatalattinkra is ható képekkel, belénk íródó szófordulatokkal, sokszor humorral átszőve erősítik a személyiségünk – ha hagyjuk. Ha elengedjük azt a téves közvélekedést, hogy a meséknek nincs érvényes üzenete a racionális felnőtt világ számára.

A mesés élet nem hihetetlenül könnyű életet jelent – ha igazán beleolvassuk magunkat a mesékbe. A mese épp azt tanítja meg, hogyan tudunk hozzáférni a saját belső erőforrásainkhoz – és ezáltal hogyan tudunk megteremteni egy harmonikus életet, amelyben elérhetjük a céljainkat. Célok eléréséhez a legjobb mester-coach a népmesék világa. Gondoljunk csak a szegény legényre, aki a kvázi kilátástalanságból jutott el a királyságig, és nyerte el hozzá a királylány kezét! Nem ingyen és nem munka nélkül, sőt, nagyon is sok küzdelem árán, de segítőkre találva elért oda, ahová vágyott – mind szakmailag, mind magánéletileg. Érdemes tehát tanulni a meséktől!

Erre ad lehetőséget az Inspiráló (élet)mesék előadássorozat is. Dunaharasztin első alkalommal a Laffert Kúria kávézójában április 22-én 17 órától találkozhatnak az Inspiráló (élet)mesékkel.

Minden érdeklődőt szeretettel hívok és várok: mesés lesz! :-)

Megérni a boldogságra - A szép Katarina története (szicíliai népmese)

Épp arról olvastam most egy cikket, hogy a 21. század a mentális betegségek százada lesz. Hogy ez ne így legyen, abban segíthet, ha meghalljuk a mesék üzenetét. Nekem fantasztikus látnom, hogy a mesék olyan erővel tudják megmozgatni és átalakítani a felnőtt ember életét, mintha az illető egy nagyon hatékony "lelki pirulából" szedett volna be egy dobozzal. De ahogyan a gyógyszerek is csak akkor fejtik ki a hatásukat, ha bevesszük őket, a mesék is csak akkor tudnak jótékonyan hatni az életünkre, ha elkezdünk figyelni rájuk. Megfejtjük a kódolt üzenetük, és beépítjük az életünkbe, amit megértettünk. Ennek a blogbejegzésnek az első változatát még áprilisban írtam, de engem is annyira foglalkoztat ez a mese, Katarináé, hogy frissítem és bővítem soraim.
A fenti újságcikkben a pszichológus azt elemzi, hogy a ma embere, a mai generációk mindent azonnal akarnak, és mindenből (érzelemből, élményből is) csak a pozitívat akarják megélni. Mindezt sok vásárlással és online tartalom fogyasztásával. Így persze az érzelmi feldolgozó kapacitás kimerül, megindul a pszichés tünetképzés.
Van segítség és van választás, ezt jó tudni. Persze el kell dönteni, hogy hajlandóak vagyunk visszavenni a modern, urbánus életből, közelebb hajolunk és visszatérünk a természethez. Az egész napos tablet feletti görnyedés helyett kell a kirándulás, kell a csend és kellenek a tartalmas kapcsolatok. De a jól megélt élethez kellenek a minták, a tippek, a követhető életmodellek. Nem mondom, hogy ilyesmit csakis a népmesék kínálnak - de azt igen, hogy a népmesék egész biztosan. Mert ez a dolguk. Utat mutatnak az életben, élni tanítanak.
Ahogyan A szép Katarina története is. Akit egy magas nőalak formájában meglátogatott a Sorsa, és nekiszegezte a kérdést: "Mikor akarod élvezni az életet? Ifjú vagy idősebb korodban?"

És innen elindultak az (élet)események, Katarinának pedig meg kellett tapasztalnia, hogy az egyes életszakaszok más-más lehetőségeket és feladatokat hoznak. Van örömteli, és van nehéz időszak. Mindkettőben helyt kell állni - csak így jöhet el a harmónia időszaka.
Amikor benne vagyunk egy nehezebb élethelyzetben, sokszor hárítani akarjuk. Nekem is volt szörnyű főnököm és családi nehézségem is. Tudom, milyen elveszíteni valakit, akit nagyon szeretek. Megértem magam és mindenkit, aki ezekből az élethelyzetekből szabadulni akar. De ez a mese azt mutatja meg, hogy nem lehet mindig napfényes az élet. A nehéz időszakban is vállalni kell a felelősséget, nem lehet kiugrani, és a saját sors elől elfutni. Katarina kiugrik, többször is kiugrik és elszalad a helyzetből, amit a sorsa teremtett. A mese szerint mindaddig visszajön a nehézség, amíg meg nem tanulja, hogy az ő feladata elől nem menekülhet, neki kell megoldania.
Egyszer volt egy kollégám, akinek a gyerekéről kiderült, hogy fogyatékos. Ő nem bírta ennek a terhét, a házasságán kívül kereste az elvesztett boldogságát. Nyilván pillanatnyilag sokkal elérhetőbb volt a boldogság egy fiatal, független lány mellett, mint a fáradt, kimerült, kétségbeesett feleséggel és a beteg gyerekkel. Láttam ezt, és nagyon drukkoltam neki, hogy visszatérjen a családjához, hogy megtapasztalhassa, fogyatékos gyerekkel is van boldog élet. Nagy döntéshelyzetek ezek. És a döntésnek súlya és következménye van.
Aztán a döntéssel még nincs vége: útközben lesznek jó- és rosszakarók, segítők és ellenségek. Aki több figyelmet szentel a jóakaróinak, az észreveszi a lehetőségeket, az el fog jutni az öröm, a boldogság állapotába. Vagy pontosabban: az tud örömben, megelégedettségben élni. Nem azt látja, hogy éppen mi hiányzik az életéből - hanem arra fókuszál, merre akar menni, mik a céljai, mit kell tennie, hogy közelebb legyen a céljához. És akkor szinte mindegy is, hogy öreg vagy fiatal, mert kiteljesedett az élete. Ha a magazinok sorai között is olvasunk, magunk is észrevesszük, hogy a kiteljesedett, boldog élet sokkal jobban hozzáállás, mintsem vagyon vagy tökéletes körülmények kérdése. Nem a topmodellek és nem a dúsgazdag vállalkozók vagy sztárok a legboldogabb emberek. Sőt, boldog embert mindig ott találunk, ahol valaki megdolgozik a harmóniáért. Ahol valaki minden nap veszi a fáradságot, hogy tegyen az életéért.

Erre inspiráló példaként nemrég Andrea történetét hoztam: http://taltosparipa.blogspot.co.at/2016/04/ha-szarnyak-nelkul-szulettel-hagyd-hogy.html

Nem-Rómeó és Júlia (Tar Sándor: Lágy eső)

A novella nyomán a felemás kapcsolatokról gondolkodom. Amelyek vagy egyik vagy másik vagy mindkét fél számára szenvedést hoznak.
Van, akit az ilyen jellegű tapasztalat elkerül. A szerencsésebbek (??) mindig az elhagyó / (már) nem szerető szerepét játsszák. Aki szeret, és nem szeretik viszont, nyilván az szenved jobban.
Szerencse vagy véletlen, hogy az embernek ez utóbbi szerepet meg kell tapasztalnia? Segíti-e ez a fejlődést, és, ha igen: meddig?
A szerelem érzése - bár sokszínű, sok érzelem alkothatja - mégis biztosan mindig mámorító. Hogy a hasznunkra legyen, és a személyiségfejlődésünket szolgálja, mégis rajtunk múlik! Illetve az önismeretünkön, az énképünkön, a világgal való kapcsolatunkon.
Aki értékeli és szereti önmagát, az a szerelem viharaiból is épül. Még egy ok az önfejlesztésre.
Régi igazság, hogy a szerelmi boldogsághoz két, lelkileg egészséges ember kell. Önismeret nélkül a szerelemben is nehéz boldogulni, de könnyű eltévedni.

Kényszeríteni, zsarolni a szerelmet nem lehet. Vagy legalábbis nem vezet jóra.
Aki ismeri a saját értékeit és gyengeségeit, aki tudja, mi a célja, merrefelé tart, aki megtalálta belső erőinek a forrását, az a társkeresés és -találás (időnként rögös) útján is könnyebben veszi az akadályokat.

A novellabeli nem-Rómeó nem tudja, ki is ő és ki a lány. Kér, kuncsorog, könyörög, zsarol, de nem sugárzik belőle az önerő. Nem csoda, ha Júlia nélkül áztatja tornacipős lábát.
Keressük az énépítés lehetőségét! Tegyünk önmagunkért (is)! Ahogyan fejlődik a személyiségünk, képesek vagyunk egyre érettebben látni önmagunkat, a kapcsolatainkat, a másik embert, úgy lesz nagyobb az esélyünk és a lehetőségünk is, hogy harmonikus párkapcsolatra találjunk.
Amíg ösztönösen tesszük, "lesz, ahogy lesz" alapon élünk, addig ki vagyunk szolgáltatva a tudatalatti erőinknek. Aki otthonról jó tudatalatti programokat hoz, annak így is lehet szerencsés a kapcsolata. De nem érdemes lutrizni! Ne akkor derüljön ki, hogy a kapcsolati készségeimet fejlesztenem kellene, amikor már válás előtt állok. Ez megelőzhető. Vagy, ha már benne vagyok egy válásban / túl is vagyok rajta, de a következő kapcsolatomban máshogyan akarom: akkor van út és lehetőség fejlődni és változni.

Ami lényeges, és a népmesék is ezt tanítják, tehát a meseterápia sem mondhat mást: a változásra, a változtatásra el kell határoznom magam. A változtatás útja küzdelmes (mint ahogyan a mesehősök is mindig küzdenek, hol sárkánnyal, hol boszorkánnyal, de mindig harcolniuk kell, hogy elnyerhessék a vágyott dolgot!), de aki energiát fektetett egy szebb és jobb életbe, még mindig azt mondta és mondja, hogy megéri!

Életmesék - életmódváltás

"Mese volt, igaz volt." - nagyon szeretem ezt a mesezáró formulát. Igaz mesék 3 nőről és egy férfiról az életmódváltás témában. Egyikük sem celeb vagy híresség, de megcsinálták. Szerintem nagyon motiváló. Itt a tavasz, a legideálisabb időpont a változások elkezdéséhez: nekem még van 5kg ledolgozandóm, és ezekkel a kilókkal együtt az édességfüggőséget is ki akarom pucolni az életemből. Ma négy történetet osztok meg a noklapja.hu-ról, de hamarosan jönnek a témába vágó mesék is: mert "Ha az ember hisz a mesékben, akkor előbb-utóbb úgy alakul az élete." (Lajkó Félix hegedűművésztől hallottam ezt tegnap, és muszáj volt lejegyeznem!)

http://noklapja.nlcafe.hu/noklapja/nagy-eletmodvaltas-2015/2015/11/11/akik-a-legtobbet-nyertek/

Itt a blogban dokumentálom a saját életmódváltó történetem is: egyfelől magamat motiválom, és azt remélem, másokat is inspirálok. Pontosabban: inspirálnak a mesék, amelyek folyton a változtatás, a jobbítás felé tolnak mindannyiunkat!

Nekem a jóga régi álmom. Jelen is volt már gimis korom óta az életemben, de mindig csak rövidebb szakaszokra, egy-egy tanfolyam erejéig, vagy néhány hetes otthoni könyvből gyakorlásra futotta a kitartásomból. Stúdióba menni mindig élmény volt, de valahogy az időbeosztásomba nem tudtam bepréselni állandó programnak. Lassan egy hónapja előfizettem egy online jógás oldalra, ahol rengeteg (tematikus, különböző szintű, stílusú) videó van fenn, azóta ezekkel a videókkal gyakorolok. Mivel bármikor rákattinthatok, így belefér a napomba. Van, hogy korán reggel, van, hogy késő este jógázom, de olyan napok is vannak, amikor napközben a kislányommal együtt. Nagyon élvezem, és a tematikus (pl. változást mentálisan is segítő) gyakorlás abban is megerősít, hogy távol tartsam magam a csokis keksztől. 5 kg ugyan nem tűnik nagy dolognak, de számomra egy olyan életmód az ideális, amelyben szabadnak érzem magam a rossz szokásaimtól: távol tudok maradni az édességektől, nem azért iszom kávét, mert megszoktam, és rabja vagyok a szokásnak, hanem, ha épp különleges kávét ihatok, akkor érzem az alkalom egyedi voltát. Hogy is fogalmazzam?

Rossz szokásoktól mentes tiszta életmódra vágyom, amelyben a szellemi erők, a lelki tényezők tudnak afelé irányítani, hogy szabadnak érezzem magam. Persze, sok szempontból szabadnak érzem magam, de egy kis (habár fontos) szelet hiányzik. Ahogyan gondolkodom, azt akarom látni a tükörben is. Magamnak megfelelni. És a vonzás törvénye úgy látom segít: a kávéfőzőm elromlott, így megtörik a kávé-édesség napkezdő rutinom:-) Ezek a rutinok olyanok, mint a mesebeli szamárbőr - azt hisszük, mindenképp hozzánk tartoznak, aztán, ha sikerül levetni őket, nem is értjük, hogy lehettünk úgy összenőve velük. Érdemes összeírni/kigondolni, mely rutin(ok) akadályozóak, amelyek már nem szolgálnak minket, csak energiát visznek el! Én most itt tartok.

Anyaság, én így szeretlek! - Énidő és mesék

Amikor a mesék bölcsességéről és arról van szó, hogy ezt hogyan lehet az életünkben aprópénzre váltani, akkor beszélnünk kell az énidő szükségességéről is.
Nem láttam még harmóniában élő embert (sem férfit, sem nőt, sem időset, sem fiatalt), aki a harmóniát anélkül tudta volna megteremteni az életében, hogy naponta ne lett volna saját kis "szent ideje", amikor elmerülhet a saját gondolatai csendjében. Van, aki ezt imádságban teszi este, elalvás előtt, van, aki bicajozni megy, hogy kiszellőztesse a fejét és egyedül legyen, van, aki meditál, van, aki jógázik, van, aki süteményt süt és blogot vezet róla - szóval, mindenki másként csinál(hat)ja, de valahogyan meg kell találnia a saját idejét, amit befelé fordulásra, töltekezésre tud fordítani.
      Nem szeretem az áldozat szerepet reklámozó, viccesen jópofizó, az anyukák "soha nincs magamra időm" problémáját parodizáló posztokat. Ez a vicceskedés gyilkos fajta. Mert azt üzeni, hogy elfogadható, általános és normális, hogy egy feleség és anya szerepben is élő nőnek nincs magára ideje, megszűnik szellemi dolgokkal foglalkozni, és élete centruma a mosatlan edény meg a büdös zoknik kupaca, amelybe változatosságot maximum a lekvárfőzés örömei hoznak.
     Feminista élharcos sem vagyok. Azt azonban gondolom, hogy mind a nőknek, mind a férfiaknak szükségük van "énidőre", hogy feltöltsék lelki, szellemi tankjukat. Az ember nem robot, a fizikai táplálék mellett lelki táplálékra is szüksége van, ha jól akar funkcionálni. Mégpedig olyan lelki táplálékra, amelyet ő választ magának, amely így őt valóban erősíti. Mint írom feljebb, ez egyéni, hogy ki mit érez erősítőnek. A hétvégén nagyon szép példát láttam. Ezt akarom nektek leírni.
     A szombati kirándulásunk keretében egy hastáncbemutatóra is betévedtünk, ahol amatőr csoportok és táncosok nagy lelkesedéssel adták elő táncaikat. Az egyik, fiatal lányokból álló csoport vezetője egy anyuka volt. A párhónapos kisbabája is ott volt a bemutatón - apukája karjából nézte és hallgatta a bemutató táncait és zenéjét. Aki volt már egészen pici gyerekkel otthon, tudja, hogy mennyire fontos, hogy az anyuka maga is kimozdulhasson, töltekezhessen, hogy az egész embert kívánó feladatát aztán megújult erővel tudja végezni. Ez az apuka lehetővé tette ezt a párjának, büszkén tartotta kisbabájukat a karjában, és büszkén nézte felesége táncát is. Üdítő látvány volt ez a kis család!
     Mi is remekül mulattunk, az én 21 hónapos kislányom is jól megfigyelte a táncosokat, hazatérve ő is csípőt tekergetve "hastáncbemutatózott" a nagyszülőknek, és mondta hozzá: Nénik táncolnak.
     Nénik táncolnak, jókedvet és életörömet árasztanak! Anyaság, én így szeretlek! Köszönet és hála minden férjnek, nagyszülőnek és segítőnek, aki ezt támogatja, mert az ő segítségük bizony nagyon kell ehhez!