Mese a kezed öt ujjáról

Hónapok óta az egyik kedvenc mondókatípusunk a kislányommal a kéz ujjaival babráló kiszámolók, az ún. testtudatosítók. Ehhez ma egy hosszabb változatot is tervezek az esti programba, egy erdélyi-szász népmesét, amelynek szereplői Piki, Liki, Csiki, Miki és Toki, a kéz ujjai.
A kalandos kis történetben a mutató-, középső, gyűrűs-, és a kisujj kirándulni mennek, de a hüvelykujjat otthon hagyják, pedig az figyelmezteti őket a veszélyre.
Jól indul a túra, még egy folyón is sikerül átkelniük, sőt finom mézet is találnak, csak épp ellenségbe ütköznek: a gyilkos medve fenyegeti őket. De minden jól alakul, mert a hüvelykujj a segítségükre siet. És innentől már mindenhová csak együtt mennek, nem hagyják el egymást.
(Aki szintén elmesélné a kisgyerekének, megtalálja az Itt vagyok, ragyogok című mesegyűjteményben, a Kolibri Kiadónál jelent meg.)
Ahogy az esti mesemondásra készülök, amíg a kislányom délutáni szunyókálását tölti, az egyszerű történet kapcsán beugró asszociációkat gyűjtöm:
felelősségvállalás
közös kaland
egymás támogatása
bizalom
a hibázás lehetősége
újrakezdés
fejlődés
magasabb szintre emelkedés
összetartozás
hit önmagunkban és a másikban
az élet játéka
érzelmek skálája
tanulás...
Nem kevés egy "bugyuta kis történettől", ugye?
Mert egy népmese mindig több, mint aminek és amennyinek elsőre látszik.
És, ha a kezem ujjaira pillantok, egyszerre ugranak be a tudatomba a fenti kulcsszavak, és tolnak afelé, hogy meg is akarjam élni a kapcsolatoknak, az életnek ezt a széles spalettáját. Üzenet nekem, üzenet a gyerekemnek. És üzenet neked is, ha engeded.